Először csak remegő kezekkel érintettem
Meg az arcát, bátortalanul öleltem
Magamhoz, s csak félve szerettem.

De felizzott az az apró láng,
Azt hiszem, szerelemnek mondják,
De hogy mit érzek, nem tudják,
Mert azt a tüzet nem láthatják
A szemében, mert az csak az enyém,
S igaz, most még alig izzik, csak gyengén
Világít, de én tudom, hogy ott van.
Lehet, hogy egyszer kiszabadul onnan,
Hogy körbetáncoljon két ölelkező lelket,
Hogy homlokon csókoljon két embert,
Felmelegítse a fázó szíveket,
S táplálja az éhes rímeket.
Hogy szülessen egy új élet,
Gyönyörködhessen a természet
Csodáiban, mert tökéleteset teremtett,
Mikor a Férfi és a Nő megszületett.

Bár tudja, hogy semmi sem tart örökké,
S hogy egyszer majd minden emlékké
Sorvad el, élvezi a pillanatot,
Az általa adott boldogságot.

De ha egyszer meg is hal,
Maradhat, ami vigasztal:
Egy fénykép, egy illat, egy vers,
Kérlek, mosolyogj rám, Kedves!

Zorann